A legtöbb sportág története nagyon hasonlóan kezdődik. Néhány lelkes ember találkozik, megszervezi az első edzéseket, versenyeket rendez, új játékosokat hív, és lassan kialakul egy közösség. Ez történt a magyar pickleball esetében is. Az elmúlt években sokan rengeteg munkát tettek azért, hogy a sportág eljusson oda, ahol ma tart.
Csakhogy minden sportág életében elérkezik egy pillanat, amikor felmerül egy nehezebb kérdés.
Mi történik akkor, amikor már nem néhány tucat, hanem több száz vagy akár több ezer ember szeretne játszani?
Ilyenkor már nem elegendő ugyanaz a működés, amely a kezdeti években sikeres volt. A lelkesedés továbbra is nélkülözhetetlen, de önmagában már nem tudja pótolni a rendszert.
Nemrég egy hosszabb interjút olvastam Sávolt Attilával, a Magyar Tenisz Szövetség szakmai igazgatójával. Nem azért volt érdekes, mert a teniszről beszélt, hanem azért, mert olyan kérdéseket vetett fel, amelyek szinte minden fejlődő sportág előtt előbb-utóbb megjelennek.
Arról beszélt, hogy nem újabb szakmai programokra van szükség, hanem arra, hogy a meglévő elképzelésekből következetesen felépített rendszer szülessen. Olyan rendszer, amely pontosan tudja, hol tart a sportág, milyen klubokra építhet, hány edző dolgozik benne, mennyi gyermeket ér el, és milyen célokat szeretne elérni öt vagy akár tíz év múlva.
Ha ezt a gondolatot a pickleballra vetítjük, érdekes kérdések merülnek fel.
A Diákolimpia elindítása kétségtelenül nagy előrelépés. Egy sportág számára mindig óriási lehetőség, amikor bekerül az iskolák világába. De vajon a történet itt kezdődik, vagy itt ér véget?
Ha egy gyermek szeptemberben a Diákolimpián találkozik először a pickleballal, mi vár rá októberben? Talál a lakóhelyéhez közel olyan klubot, ahol rendszeres junior edzések működnek? Tudja, kihez fordulhat, ha fejlődni szeretne? Van előtte egy átlátható út, amely végigkíséri a kezdő lépésektől a versenyzésig?
Talán ezek a kérdések ma fontosabbak, mint az, hogy hány versenyt rendezünk egy évben.
A világ sikeres sportágai ugyanis ritkán attól lesznek sikeresek, hogy sok eseményt szerveznek. Attól válnak igazán erőssé, hogy a versenyek mögött működik egy olyan háttérrendszer, amely megtartja az embereket.
A teniszben ma már nyíltan beszélnek arról, hogy pontos adatbázisra van szükség. Tudni akarják, hány gyermek sportol, mely klubok foglalkoznak valódi utánpótlás-neveléssel, milyen szakmai munkát végeznek az egyesületek, és hogyan lehet a támogatásokat objektív szempontokhoz kötni.
Nem azért, mert ez adminisztratív feladat.
Hanem azért, mert egy sportágat csak arra lehet építeni, amit ismerünk.
A pickleball esetében is egyre aktuálisabbá válhatnak ezek a kérdések. Vajon pontos képet látunk arról, hány aktív gyermek játszik rendszeresen? Tudjuk, mely klubok építenek tudatos utánpótlásprogramot? Van olyan szakmai rendszer, amely segíti és ösztönzi ezeket a klubokat? Létezik olyan minősítési szempontrendszer, amely nemcsak a versenyeredményeket, hanem a közösségépítést, az edzői munkát és a gyermekek megtartását is értékeli?
Ezek nem bíráló kérdések.
Sokkal inkább annak a jelei, hogy a sportág új fejlődési szakaszba lépett.
Az első évek feladata az volt, hogy megszerettessük a pickleballt.
Most talán az a feladat, hogy felépítsük azt a rendszert, amely hosszú távon is életben tartja.
Ebben a folyamatban a klubok szerepe felértékelődik. Egy egyesület ma már nem csupán helyszín, ahol pályát lehet bérelni vagy versenyt rendezni. Egy jól működő klub közösséget épít, edzőket fejleszt, kapcsolatot tart az iskolákkal, és képes éveken át megtartani a gyerekeket. Talán érdemes lenne egyre többet beszélni arról is, hogyan lehetne ezeket a klubokat szakmailag és szervezetileg támogatni.
Ugyanez igaz az edzőkre is. Egy fiatal sportágban természetes, hogy kezdetben a legtapasztaltabb játékosokból lesznek az első oktatók. Idővel azonban minden sportág eljut oda, ahol már nemcsak edzőkre, hanem egységes szakmai szemléletre, folyamatos továbbképzésre és mentorálásra is szükség van. Nem azért, mert a jelenlegi szakemberek ne végeznének értékes munkát, hanem mert a sportág növekedése ezt teszi indokolttá.
A magyar pickleball ma már sokkal erősebb, mint néhány évvel ezelőtt. Éppen ezért talán most van itt az ideje annak, hogy a következő nagy cél ne kizárólag a játékosok számának növelése legyen, hanem egy olyan stabil szakmai háttér kialakítása is, amely húsz év múlva is működni fog.
Mert egy sportág valódi erejét nem az mutatja meg, hány versenyt rendez egy szezonban.
Hanem az, hogy képes-e generációkat felnevelni.
És talán ez az a kérdés, amelyre a magyar pickleballnak a következő években meg kell találnia a saját válaszát.